A japán kultúra egyik nagy erénye, vagy inkább előnye a mások iránti tisztelet adása. Ahhoz, hogy a kellemetlen szitukat el tudjuk kerülni, érdemes egy kicsit részletesebben megismerni azokat a szokásokat, amelyek jellemzik a társadalmi együttélés alapszabályait. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy külfölditől elvárnák azt, hogy maximálisan betartsa azokat, de nem árt néhány dolgot ismerni, vagy egyáltalán megfigyelni, vagy netalántán elsajátítani… Nekem szerencsém volt, mert az ott élő fiam és családja/családom „mintaként” volt előttem, mindig figyelmeztettek előre, mit hogyan csináljak, vagy éppen ne csináljak, így nem ért meglepetés, de a mi berögzült szokásainkat nem könnyű egyik pillanatról a másikra kiiktatni.
Az első, amit minden filmből jól ismerünk, a meghajlás. Mi automatikusan kezet fogunk, náluk ez maximum a nemzetközi üzleti konferenciákon elfogadott. Én most ismertem meg menyem családját és a bemutatkozásnál automatikusan nyújtottam a kezemet, sőt szerettem volna megölelgetni őket, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem elfogadott náluk és nem azért, mert nem fogadtak szívesen, egyszerűen azért, mert a testi kontaktus, egyáltalán a fizikai érintkezés e formája számukra nem elfogadott. Arról nem is beszélve, hogy ennek a szokásnak komplex szabályrendszere van, másképp hajolnak meg a nők (ujjaikat összeérintve a combjukra teszik a kezüket) és a férfiak (szinte vigyázzban állnak, karjuk a combjuk mellett). Az, hogy hogyan hajolnak meg, kifejez még kort és társadalmi státuszt is – ez abban nyilvánul meg, milyen mélyen és milyen hosszan történik meghajlásukban a másik iránti tisztelet kifejezése.
Az éttermi kultúrát, a viselkedési szokásokat két aspektusból közelíteném meg. Az egyik számunkra nagyon szokatlan dolog, hogy nincs borravaló, sőt, egyenesen tiszteletlenségnek, sértőnek számít plusz pénzt adni azért, amiért kedves a személyzet, gyors a kiszolgálás, vagy finom az étel. Ami viszont általánosságban mindenhol elmondható, hogy kedvesek és segítőkészek az emberek. Pláne, ha azt látják, hogy külföldi. Általában az étkezések azzal kezdődnek, hogy a felszolgáló nedves (sokszor forróvizes) törölközőt hoz, hogy étkezés előtt a vendég megtisztíthassa a kezét. A pálcika használata: sajnos én elég gyakorlatlan vagyok e területen, ezért megsokszorozódott az étkezés időtartama, de küzdöttem. Ugyanis a hagyományos japán éttermekben illetlenség kést, villát, kanalat kérni, mert ezzel a felszolgált ételt minősítem (például, hogy kemény a hús). Szerencsére, otthon nem várták el ezt tőlem. Sokszor közösek az étkezések, ami azt jelenti, hogy egy nagy tálban érkezik az étel, abból szed mindenki magának. Itt koncentrálni kell arra, hogy ne a pálcika szánkhoz érő végével szedjünk, és ha egyszer valamit kiszedtünk a saját tányérunkra, azt meg kell enni! Nem illik sem otthagyni, sem visszatenni. Nem illik az ételt felszúrni a pálcikára (pedig így sokkal egyszerűbb lenne), nem illik azzal hadonászni sem, sőt megnyalni sem, ugyanis ez utóbbinak szexuális töltete lehet. Általában szójaszószt kapunk ízesítés gyanánt, na, ehhez kapcsolódott a számomra legnehezebb művelet: ugyanis nem illik ráönteni például a rizsre, vagy a húsra, hanem egy külön kis tálba kell önteni, amibe mártogathatunk. Hát ez a tevékenység eléggé meghaladta a kézügyességemet.
A levest is pálcikával kell enni. Nálunk neveletlenség szürcsölni, főleg egy étteremben, ott bevett szokás. A levet, a tálkát szánkhoz emelve kihörpintjük, azaz kiszürcsöljük, majd a benne lévő zöldséget, halat, vagy bármit pálcikával kell utána megenni. Amíg mi azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy illetlen dolog a szürcsölés, a japán gasztronómiai kultúrában kifejezetten elvárt, ezzel fejezik ki azt, hogy mennyire ízletes az étel. Bármit is rendelünk, rizst semmiképp nem illendő a tálkában meghagyni, az utolsó szemig el kell fogyasztani. Szóval, ha Japánban éttermet választunk étkezéshez, nem egyszerű tevékenység, alaposan be kell gyakorolni előtte, viszont, ha a jó oldalát nézzük, miszerint apró falatok evésével hamarabb jóllakunk, talán ez is közrejátszik abban, hogy túlsúlyos japán embert csak elvétve látni. Nyilván ehhez az is hozzájárul, hogy főként mindenféle tengeri herkentyűt, halat, zöldséget, algát fogyasztanak elsősorban, természetesen az elmaradhatatlan rizs mellett. A nyelveket nem beszélő turisták körében népszerűek a gyorséttermek, például a McDonald’s, ahol ugyanúgy, mint nálunk kicsit „helyire” vannak formázva az ételek. Ahogy nálunk a libamájas hamburger, ott a tengeri halas szendvicseket érdemes megkóstolni annak, aki kedveli az efféle egészségtelen ételeket.
Februárban még kötelező volt a beltereken, közlekedési eszközökön a maszk használata, ennek ellenére kültéren is a legtöbben viselték, akkor is, ha éppen nem voltak betegek. Annyi időre vettük csak le, amíg elkattintottunk néhány fotót. Mert hát azért csak látszódjon, hogy ki és hol van a képen. Ehhez szorosan kapcsolódik az orrfújás furcsa szokása. Azt mindenki tapasztalja, ha hidegről bemegy valahova, legtöbbször muszáj az orrunkat kifújni, de legalább megtörölni, pláne, ha maszkot viselünk. Ha úgy érezzük, szükséges a zsebkendő, bárhol, bármikor elővesszük és használjuk. De nem Japánban! Ennyi szipogó embert én még nem láttam. Ugyanis egyenesen neveletlenségnek számít, ha nem vonulunk ki a mosdóba elvégezni az orrunkkal kapcsolatos teendőinket, így hát addig szipogunk, amíg nem találjuk meg a mosdót, ahova félrevonulhatunk. Sajnos, ezt a szabályt néha meg kellett szegnem, lévén február, ami egyébként is a meghűlések egyik kiemelt hónapja.
Egy másik furcsa dolog, amit azonnal észrevenni, hogy nincsenek, vagy inkább azt mondanám, nagyon kevés helyen vannak a köztereken szemetesek, azok is inkább konténerek. Mondhatnánk, hogy oké, nálunk vannak ugyan, de azt azért tapasztaljuk, hogy vagy kifolyik a szemét azokból, vagy egyszerűen nem sikerül a kidobandó szeméttel beletalálni. Szóval, Kiotóban nagyon kevés helyen láttam. Ennek több oka is van: rendkívül odafigyelnek a szelektív hulladékgyűjtésre (magam is tapasztaltam, otthon szelektíven gyűjtik a háztartásban keletkezett hulladékot, azt különösen nehéz volt megjegyeznem, melyik nap milyen típusú szemetet kell kikészíteni a ház elé, hogy begyűjtsék, de nyilván meg lehet szokni). Nem láttam olyat, hogy valaki az utcán evett, vagy ivott volna, tehát ilyen típusú hulladék nem keletkezett. Ami mégis, azt mindenki a táskájában gyűjti és otthon dobja ki. Amit megtudtam plusz információként az az, hogy sem a közterületeken, parkokban (kivéve metró, busz, vonat állomás), sem pedig az oktatási intézményekben nincs külön takarító személyzet, utóbbiakban nevelési célzattal, így próbálják környezettudatosságra és tisztaságra szoktatni a gyerekeket, már óvodás koruktól kezdve. Az általános iskolákban az osztályok beosztják egymás között, kik és mikor takarítják a közös helyiségeket. A közterületen való szemetelés egyenesen neveletlenségre és igénytelenségre utal. És itt kell megjegyeznem a közterületen való dohányzást: senki nem dohányzik az utcán menet közben, sétálva, de vannak erre kijelölt pavilonok, amelyek a városi térképen szerepelnek, így GPS segítségével megtalálhatók. Jellemzően ezek a pavilonok olyan helyeken találhatók, ahol sok a turista, vagy sok a gyalogos, parkok mentén, nagyobb tereken. Aki mégis elköveti azt a vétséget, hogy nem a kijelölt helyen dohányzik, óriási bírságot fizet. Ahogyan az utcákat jártam, kifejezetten figyeltem, vajon mindenki betartja-e ezt a szabályt, egyetlen egyszer láttam, hogy egy park felújításán dolgozó csapat tagjai, valószínűleg pihenő idejüket töltve, a járdaszegélyen ülve szívták el cigarettájukat.
A következő „furcsaság”, a mosdók. Hát ezzel az elején nagy bajban voltam. Nem azért, mert nincs, vagy kevés van (és ez egy turistának kardinális kérdés), hanem azért, mert bárhelyik mellékhelyiségbe is megyünk be, mindenhol a csúcstechnológiával találkozunk, annyi gomb van a vezérlőpanelen (és nincs standard, mindenhol másképp néz ki a felület), hogy ijesztő, az ülőkefűtéstől kezdve a zenéig, az önfertőtlenítéstől a spriccelésig, minden. Attól féltem, valamelyik gombot megnyomom és kapok egy zuhanyt, vagy éppen a mentőket riasztom, ha megnyomom, netán katapultálok, a zenehallgatás funkcióhoz hozzá sem mertem érni, mert nem tudtam, milyen hangerővel fogja nyomni a rockot… Miután fiaméknál is ilyen hiper-szuper WC volt, némi gyakorlás után, már bátran mertem használni a közterületi mellékhelyiségeket is. Azt azért még hozzátenném, hogy akárhol is jártam, az erdő közepén, bármelyik parkban, fent a hegytetőn, a leglehetetlenebb helyeken is minden mellékhelyiség kulturált, tiszta, pelenkázási lehetőséggel, szuper felszereltséggel.
Bár japán a technika országa, ennek ellenére, vagy éppen ezért, illetlenségnek számít másokat telefonbeszélgetéssel zavarni a közlekedési eszközökön. Van, ahol erre külön plakátokkal, hangosbemondón keresztül is figyelmeztetik az utazóközönséget. Ebből kifolyólag a telefonok le vannak némítva és azon kívül, hogy persze nyomogatják a gombokat, vagy inkább az érintőképernyőket, hangos szó nem hangzik el. Egyébként ez jellemző a járműveken való személyes beszélgetésekre is, rendkívül diszkréten, szinte suttogva kommunikálnak egymással az utasok. Én sajnos belefutottam egyszer abba, hogy elfelejtettem lenémítani a telefonomat és miután többnyire GPS segítségével közlekedtem, hangosan megszólalt a telefonom, jelezvén, hogy a következő megállónál le kell szállnom a metróról, eléggé kellemetlen szituáció volt, de nyilván betudták annak, hogy láthatóan külföldi vagyok.
Cipő, csizma le-föl! Szokás a lábbelit levenni, mielőtt belépünk bizonyos helyekre. Ezek a bizonyos helyek leginkább turisztikai helyszínek, templomok, fürdők, egyes éttermek. Jellemzően erre a személyzet fel is hívja a figyelmünket. Van, ahol van papucs kikészítve, van, ahol nincs. Egy-két helyen tapasztaltam, hogy mire végignéztem valamennyi látnivalót, lefagyott a lábam (nem csoda, hogy zsebkendőt kellett használnom, mert megfáztam). Ellenben az rendkívül tetszett, hogy a cipőknek mindenhol komplett polcrendszerek vannak kialakítva, beszámozva (több ezer fakkról beszélünk!), így mindenki kifele menet könnyen megtalálja a sajátját, a másik, hogy felkészülve a turista áradatra, nagyon-nagyon sok ülőalkalmatosság áll a rendelkezésünkre, hogy kényelmesen le- és fölvehessük a lábbelinket.
Japánban baloldali közlekedés van. Azon túlmenően, hogy a kormány a másik oldalon van, a gyalogos közlekedés is ehhez igazodik. Balra tartás van a mozgólépcsőn, vagy a járdán közlekedve. Rengetegen bicikliznek, na ez semmiben nem különbözik az itthon megszokottól. Ahol nincs kerékpárút, a gyalogosok között szlalomozva haladnak, ha időben kapcsolok, ki tudom kerülni. Viszont pozitív, hogy csengetéssel figyelmeztetnek közeledtükre.
Hogyan öltözködnek? Ez is eléggé eltérő a megszokott sémától. Nos, nem az aktuális időjárást, az aktuális hőmérsékletet veszik figyelembe, hanem az évszakhoz, az adott hónaphoz elvártat. Én februárban jártam ott, ebben a hónapban már – hozzánk képest – melegebb szokott lenni, nagyjából 15 °C. Azonban az időjárás ott is kicsit furcsán alakult. Amíg ott voltam, valamennyi évszak megmutatta arcát, a téli hóeséstől a kellemes 20 °C -ig, a szakadó esőtől a szélviharig bezárólag, mindenben volt részem, sokszor 24 órán belül. Így hol téli kabátot kellett ölteni, hol elég volt egy rövid ujjú póló. Nos, az ottaniak többsége nem hordott kabátot, sőt, miután az iskolákban kötelező az egyenruha, a hóesésben térdzoknis, rövid szoknyás lányok csoportjaiba botlottam. Apropó, hóesés! Néhány nappal érkezésem előtt, szokatlan módon 5 cm vastagságú hó lepte be a környéket. Ez teljesen szokatlan, mert havat ebben a hónapban már csak elvétve látnak. Nos, ebben a hóhelyzetben a vasút leállt. A vonattal közlekedő munkavállalóknak szabadságot kellett kivenniük. Ezen drukkoltunk mi is, hátha nem kell mennie a fiamnak dolgozni, de 2 cm havat még az ottani vasút is kibír. Ami még feltűnt: sok fiatal lány kimonóban járta az utcákat.
Erre külön szolgáltatóipari egység áll rendelkezésre, kimonókat lehet a város több pontján kölcsönözni. Ezekben az üzletekben a frizurától, a sminkig, az igen bonyolult felöltözésig mindenben a kedves vendég rendelkezésére állnak. Ahogy elnéztem, nem véletlen, hogy szinte tyúklépésben tudnak csak közlekedni, ezekben a ruhákban művészet mozogni, a hozzájuk illő papucsban pedig külön attrakció a lépcsőkön közlekedni. Hát még a mosdóhasználat! Ellenben folyamatosan szelfiznek, sőt kifejezetten örülnek annak, ha valaki közös fotót szeretne velük készíteni. Fiam szerint ezek a fiatalok nem helyiek általában, „buliként” élik meg ezeket a kiruccanásokat. Ha megszólalnak, tudni lehet, hogy más a tájszólásuk. Itt jegyzem meg, ezt például szerintem kevesen tudják, hogy Japánban is különböző tájegységeken eltérő tájszólásban beszélnek, sőt, ugyanúgy, mint nálunk, bizonyos dolgokat másképp is neveznek (például, mint nálunk a krumplit).
Az utcákat járva feltűnt, hogy annak ellenére, hogy rengeteg építkezés zajlik, mindenhol rend és tisztaság van. Nem vagyok az építészetben nagyon járatos, de az mindenképp szembetűnik, hogy ízlésesen megfér egymás mellett régi és új. A hagyományos építészeti stílus ötvöződik a legmodernebbel, akár lakóházakat, akár középületeket, kulturális intézményeket látunk. Megfér egymás mellett a felhőkarcoló és a kisebb-nagyobb szentély (ebből több ezer van, minden kis szentélynek, templomnak megvan a maga funkciója, melyikben mihez lehet fohászkodni, van, amelyikben a gyermekáldásért, van, amelyikben az egészségért, van, amelyikben a szép hajért és még sorolhatnám, és mindenki tudja, melyik hol van!).
Nos, nagyjából ezek azok a dolgok, amik számomra, külföldinek feltűnést keltettek.